Chaptér

Hajnali ötkor a reptéren,
láttalak úgy utoljára,
ahogyan többé sosem foglak.
De már csak fél kézzel foglak,
a másikkal már kapaszkodom az új életembe.
El futok a csomaggal a legnagyobb félelmembe,
hogy ismét nem maradtam állandó,
hogy ismét csak menekülök.
Hogy már megint valami járművön ülök,
ami elvisz onnan, ahova vissza futok.
A bőröm a könnyeim beissza,
pedig úgy érzem,
úgy zuhog mintha dézsaból öntenék,
én pedig a reptér közepén üvöltenék.
Ehelyett csendben, elengedem kezed,
válladról felhajtom fejem és elmegyek.
Vissza nézni már nem merek, nem bírok,
továbbra is csak magamban sírok.
Az orromban a londoni eső szaga,
a hasamban az újabb minden kezdet nehéz,
meg kell dolgozni amiért élsz.
A felhők alatt szárnyak nélkül repülök,
gondolatomban az elméd alá merülök.
Látlak, ahogy állsz, és nézel magad elé,
Keretek közé szorul a látásod.
Leveszed szemüveged, letörlöd könnyed,
és visszaöltöd gátlásod.
Lelked magad eléd görnyed,
és befejezed könyved,
Az én részem fejezetét.