Fess-t-mény

Minden reggel ugyanaz a festmény,
de mintha minden nap, figyelmesen
lesném, minden apró részletét.
A feketétől a fehérig. A zöldtől a kékig.
Ahogy a vörös a kékkel összeérik a vásznon.
Ahogy a nap megtöri a festéket az árnyon.
Úgy kellett vágynom , hogy ne kelljen vágynom.
De ott ültél a szivárványon, lábadat lógatva, néztél a világra.
Beleszerettél a fekete virágba.
A zöld fűbe, a kék tóba. Belehúztad magad a karóba,
mert egy ágyba feküdtünk, egy takaróba.
De túl nyújtóztál, és kicsi lett a paplan,
s nem csak kialvatlan lettem, de kiábrándult is.
És nem kirándulás, csak ki-rándulás - volt már a vége.
Mert az otthonunk átváltozott átbasz-lakká.
A testeink meg árnyakká tűntek.
S már nem minket világított meg az utcalámpa fénye,
csak a falon néztem, hogy itt a vég, amikor a két test szembeszög.
És nem basz szembe, csak szembe basz, hogy vagy
megbocsátasz. vagy el.
És a végkielégítés helyett is, csak Önkielégítés marad,
mert már nem látom a szemed, csak te a szemhéjadat.
S ha éj adat majd még egy következőt,
akkor is az ellenkezőt mondom majd, mint amit érzek.
Mert belülről én is v-érzek, csak azt te nem látod, mert, hogy is látnád?

Hisz le van kapcsolva a lámpád.