Versben mondom el

Kopogj be majd hozzám,
és én beengedlek.
Hitet adok a vándorló
lelkednek.

Hiába várok arra,
hogy szerelmem testet öltsön,
hogy az elágazásnál
szívem jó irányba döntsön.

Hű leszel e hozzám,
ha életem kezedbe adom?
S vigyázol e majd reá,
ha én már azt eltagadom?

Amióta megláttalak,
fényesebben ragyog a nap.
Lelkemben a harmat koszorú,
Mint gyönge virág néz reám.
Hisz melletted végtelen vagyok,
akár az atlanti-óceán.

Akkor is legyél velem,
Amikor fáradtan érkezem haza.
Lelkemnek, lelked legyen vigasza.

Lelked legyen gyöngéd,
De kezeid szorítsák torkom.
Holnap majd büszkén hordom,
Mint nyak(k)ékem gyöngyét.

ameddig ki nem szeretek belőled.
Amíg kihívom a helyszínelőket,
hogy azonosítsák szívem összetört
darabjait.

Nem bánom,
ha újra fájni fog,
az a mindent elsöprő szerelem.

Eszembe jut a főváros.
Minden est,
melyet a városban
töltöttünk.
A Szabadság híd,
melyet a Duna szétszakít,
akárcsak
Pestet és Budát,
Magát és Engem.
Csak nem tudtuk
a kapcsolat
produktumát, előre.
Hogy, egymásban
lelünk majd szeretőre.
Kedves Szeretőm,
vagy Szerető Kedvesem?
A jövőben reménykedhetem,...

A szívnek meg kellett repednie?
S a szakadékba temetnie,
szerelmünk zálogát?

Szárad a szám, - a lelkem, csókra vár.
Csókra vár az árva, mint lárva, várja,
hogy pillangó legyen.
S szálljon át a hegyen a völgyön,
Némán, a semmibe üvöltsön.

Behunynám szemem,
ha nem akarnám látni
a látványt.
Hogy tested, mint egy állványt,
fontad magad testem felé.
Arcod, arcom elé tárul,
figyelmem a szemedbe zárul.
A barna szem, feketévé ízzik,
Íved az ívembe illik,
akárcsak a Jing meg a Jang,
a tökéletes, fekete-fehér összhang.

Szeretnék egy olasz kisvárosban lenni,
a macskakövön együtt sétálni, veled.
Érezni a sikátorok közt ragadt,kávé illatot.
Jóllakni a szőlő zamatával.
Betelni, minden mozdulatával.

Mint mágnes vonz magához,
az illata által okozott káosz,
a fejemben.

Marja az orrom a megannyi emlék.
A receptorok gyengék.
Nem bírják az idegek,
hogy a szívek nem hidegek,
egymás iránt.

Hallgasd mit mond a szél,
Én suttogok bele.
Talán elviszi hozzád,
szívem hullámhosszát.

Szóval írsz nekem a szeretetről?
Kibújtál egy percre a szerepedből,
hogy nem vagy olyan érzéketlen lélek,
akitől jobb, ha minél távolabb élek.

Elképzeltem milyen lenne az életünk,
ha falevélnek születünk.
Egymás mellé, egy faágon.

Szívemre szakadt gondolat ez már.
Nem a fejemben él.
A szív csak vár,az ész beszél.
Lelkem sem remél.
Szemeim vakok,szám csukva,néma vagyok.
Szavak itt-ott eldugva bennem.
El kellett esnem.
Felálltam,tovább mentem.
Helyemet kerestem,
megtaláltam bennem.
Végig itt voltelőttem,
de vak voltam,és eltévedtem.

Hadd legyek újra az a kimondatlan szó,
amit érzel irántam.
A búcsúzó ölelés,
Amire szükség lenne
Oxigénhiányban.
Gondatlanságból elkövetett,
Szerelembe estem.
Amikor véletlen, rossz irányba
Mentem.
Vagy tévedtem?
Nem is voltam rosszkor, jó helyen?
Nyalogatva sebhelyem,
Tévedek vissza a múlt utcáira,
Nem is tudtam, hogy itt van egy utcányira,...

Virágzó tavasz,
mondd meg nékem,
hol keressem a szív-ékem?

Magamra akarom ölteni,
akárcsak te a meleget.
Te is hordtad a telet, eleget.

Kiskertedben virág voltam.
Letapostál.
Égboltodon csillag voltam.
Lehazudtál.
Pékségedben kalács voltam.
Elmorzsoltál.
Galambok elé vetettél,
Velük megetettél.
Szemed fénye voltam,
Elvesztettél,
Megvakultál.
Lecke voltam,
Megtanultál.
Színes voltál.
Megfakultál.

Hazudnék ha azt mondanám:
Nem szeretlek.
Még mindig,
része vagy az életemnek.
Minden percben előttem a múlt,
és az arcod emléke,
Kísért a közös jövőnk, elképzelt reménye.
Üldöz a szíved, mint vadász a vadat,
úgy kellek szádba, mint letépett cafat.
Akarod a bőröm,
a húsom,
a csontom,
akarod nyakad, a kezembe fojtom....

A reggeli kávés csészém széle,
Belemerült a messzeségbe,
Keresi, kutatja, hol lehet a párja,
Aki száját kitárja,
s ajkához emeli,
lehelve ezzel,
könnyed csókot neki.

A nyár ablakán, kintről beszökik a pesti illat.
Tenyered a tenyeremben izzad,
miközben a villamos felrázza álmunk.
A Bartók Béla út porát a negyedikre fújja a szél,
miközben éjszaka a két test egymásba ér.

Reggel a konyhában az asztalon a (nesz)kávé,
te meg olyan vagy nekem mint egy enklávé.
Részed egy része, az én részem egy része, vagy egésze?...

Dohányfüstbe burkolózva,
Árnyékoddal csókolózva,
Kereslek az utcán.

Hadd legyek egy napod, egy órád, egy perced,
Hadd legyek veled, csak egy gondolat benned.

Hadd legyek egy részed,
a szemed, az orrod, a szád,
A magadat belülröl maró önvád.

Már azt sem bánnám, ha harag lennék,
vagy gyűlölet.
A másikat el csábító,
szemedből sugárzó bűvölet.
Csak lennék valami,...

Félálomban még mindig hallom,
ahogy mellettem álmodban beszélsz.
Ma már megsüketít a csend,
egymagam az ágyban.
Nincs neszelés, sem szuszogás,
csak az ordító némaság.
Reggel nincs zaj, csörömpölés,
sem bénaság.
Hallom, ahogy magamban veszem a levegőt.
Ahogy a testen végiszaladva
szakad ki belőlem.
Talán ezzel te is kiszakadtál?

Akarom vagy nem akarom?
Engedd el a karom,
nem tudom, hogy, hogy akarom!
Tépd le a bőrt a húsomról,
láss egészében, ahogy vagyok.
Végig az ál-arcom csókoltad,
nem láttad, hogy ki vagyok.
Maga az angyal és az ördög,
A menny és a pokol.
A minden és a semmi.
A mindenen felül a semmi tetején,...

Még mindig Téged látlak.
A nutellás kalácsban,
Az angol reggelim tojás tükrében,
A buszról a fekete kabátban,
A szívemben maradt tüskében.