Veled Slambe

Ismét elment.
De most nem jön vissza.
A levét, többet már nem ő issza.
de majd szomját oltja másnak.

Minden reggel ugyanaz a festmény,
de mintha minden nap, figyelmesen
lesném, minden apró részletét.
A feketétől a fehérig. A zöldtől a kékig.
Ahogy a vörös a kékkel összeérik a vásznon.
Ahogy a nap megtöri a festéket az árnyon.
Úgy kellett vágynom , hogy ne kelljen vágynom.
De ott ültél a szivárványon, lábadat lógatva, néztél a világra....

Miért is szeretnék alkalmazott művész lenni?

Szerelem ez, mely szívemben lappang?
S a jelenléted hiányától - pang,
mint dohányos tüdőm, mikor nem kap nikotint.
És eljön az a szint, amikor már nem látod a színt,
mert minden ködös, a füsttől.
A hétkönapjaink szürkék voltak, mert csillogtak az ezüsttől,
de valamiért mégsem volt jó,mégsem kellett..
S harag után csak harag...

A hozzád nem illőt találtad meg bennem,
amikor félrészegen,
a sátram előtt hemperegtél, a reménytelen szerelemben.
Sírva, nevetve, kacagva,
nevem az aszfaltra fested, vagy csak
egy karton-papírra írod, hogy a sorsod a sorsomra bízod.
De ehelyett, inkább csak annyit, hogy oda meg vissza,
s a fesztiválon, az összes pénzét inkább elissza,
csak...

Számomra,
ha idegen akarsz lenni,
akkor légy az!
De ne akarj engem megismerni.
Vagy ne tegyél úgy,
mintha idegen akarnál lenni,
mintha nem akarnál megismerni,
közben figyeled minden mozdulat, léptemet.
Hogy, hogyan is működik a gépezet, bennem, a fejemben.
Mit rejtnek nevemben, elrejtett jellem-vonások.
Milyenek a napi, jó- és rossz szokások....

Emlékszem, amikor még a kutyám is
kizártam a szobából, a lelkem meg a külvilágból.
És csak zokogtam.De nem csendben,
csak próbáltam volna, de a ház tele van lakóval,
a puzzleom meg hiányzó kirakóval.
Még a fél kifestő sincs kifestve, csak az ördög a falra,
hogy figyelünk minden szarra, még arra is, amire nem kéne....

Azt mondod, fussunk neki még egyszer, Életem?
Úgy gondolom, majd egy másik életben,
talán újragondolom, hogy a bútorom veled, újra összetolom.
Kaptam jót is, rosszat is. Ezt is, azt is.
Arcomba' landoló szócsatákat játszik, minden nap, mikor este hazaér.
Már, ha hazaér időben, és nem a tónál, makkos cipőben,
pokemonokra vadászik.
Aztán meg...

Olyan közel feküdtünk,
hogy nem tudtam eldönteni,
hogy a te szívdobogásodat
hallom a hasamban,
vagy a sajátomat?
Érezted te is,
a társaságomat,
a testedben?
Csak tudod a szavakat,
illik megmutatni tettekben...
Mondani bármit, én is tudok.
Aztán megfutamodok.
A világ ellen dacolok.
De úgyanúgy nem teszek semmit....

Már nem fáj,
ha egy évek óta a betonban
ragadt rágóguminak nézve,
elsétálsz mellettem az úton.
Mert mindig az volt, hogy
a kisujjam nyújtom,
de a karom sem elég.
Nem tetszenek az
esti mesék,
mert nem igazak.
Nem jön a herceg,
de még a koldus sem,
főleg nem fehér lovon....

Olyan egyhangú, mint a feket-fehér.
Bár ez nincs sehol feketén-fehéren leírva,
hogy a szerelem nem egy vidám líra,
amit fel lehet olvasni a közönségnek.. akik közönségesen közömbösek,
ha valaki érzelmekről versel.
Hiszen erről senki sem szívesen beszél, inkább írja,
hogy a magányt mennyire jól, vagy rosszul bírja.
Valaki tesz valamit, valaki csak...

Lázba borul testem, talán beteg vala.
Megbetegít a háló penészes fala.
Egyedül volnék? Vagy ismét ketten?
Lélek a lélektől hirtelen megretten.

Nem hiszem el, hogy ilyen létezik.
Hogy mikor dobban a szív, az ész lefékezi.
A szememben óceán, a szívemben tenger.
Nem bánom ha beleveszünk mind a ketten.

Undor árasztja el testem,
mint ereimet a forró vér.
Mégis izzón ég ajkamon az utolsó csók íze.
Mint mikor érzed a reggeli kávét a szádban
vagy a cukor édes ízét a nyálban.
Megbódít, megszédít, rabjává tesz.
már nem indul el nélküle a reggeled.