Lelkes vagyok de már lelketlen..
Tudod miért érzem így magam ?
Mert az érzem, megint egyedül vagyok, mint Londonban. Talán te nem fogod ezt fel, mert nem élted még meg. De nem olyan könnyű fogni minden cucccod, becsomagolni az életed egy szakaszát és kezdeni egy újat valahol.
Mennyi érzés, élmény szorult bele abba az életbe. Mennyi tapasztalat, változás. Emberek, ismerõsök.
Én rengeteget küzdöttem magammal az elmúlt egy évben.
Borzasztó nehéz volt.. egyedül voltam, de mégsem lehettem egyedül. Önmagamra vágytam, de elérhetetlennek tűnt.
Zaklattál.. nem értettél meg. Nem segítettél, nem támogattál. Hanem öntötted az olajat a tűzre.
Én sem értettelek meg. Mert én meg azt nem éltem át.
Én nem tudtam milyen fájdalom, hogy
elveszítettél.
Te nem tudtad milyen fájdalom,
hogy elveszítettelek, és, hogy elvesztem.
Hogy nem tudtam ki vagyok. Céltanalul aludtam-keltem. Bolyongtam.. Szürke lettem. Sötét.
És te nem értettél meg. Nem támogattál. Csak elvártál..
Egy ideig adtál, aztán csak elvettél, de még ezután is kértél valamit cserébe.
Feladtam. Elfáradtam. Magamba, magunkba, benned.
És most azt érzem, egyedül vagyok, hogy már nem merek nyitni feléd.
Azt érzem, hogy melletted örökké a saját magam rabja leszek. A saját magam akadálya, ami felemészt, ahogyan a napokban teszi.
De szeretlek.
S nem hagy nyugodni, hogy nem merem megpróbálni melletted megismerni Önmagam vagyis csak megmutatni, milyen is vagyok.
Bennem van a vágy, hogy megpróbljam. De ott a gát..
Lelkes vagyok, de már lelketlen.
Mert attól félek, hogy nem találok
vissza oda, ahol az igazi szeretet
lakozik bennem. Önmagamhoz.
Színes lettem. És ezért, ha kell, elengedlek.
Mert nincs annál jobb dolog, hogy ismered Önmagad.
Magadnak kell legyél az elsõ, mert csak ekkor fogod tudni átadni magad!